A HOMEOPÁTIA TÖRTÉNETE
A homeopátia alapját a “hasonló a hasonlót gyógyítja” elv képezi. Ennek az elvnek a felismerése visszavezethető Hippocratesig. Hippocratest az orvostörténet jelentős alakjának tekintik, mivel ő volt az első, aki úgy gondolta, hogy a betegség természeti erők behatásának következménye. Meggyőződésének központi elképzelése volt a gondolat, hogy a diagnózis felállításához egyaránt tekintetbe kell venni az egyén gondosan megfigyelt, sajátságos tüneteit és a betegségre adott válaszreakcióit. Hippocratesnek néhány száz szerből álló készlete volt. Az egyik legjobb példa arra, amikor a “hasonlót a hasonlóval” elvet alkalmazta, a Veratrum album (fehér zászpa) gyökerének felhasználása volt, a kolera kezelésében. Nagy adagban, ez az erősen mérgező gyökér heves hasmenést okoz, amely, a kolerához hasonlóan, súlyos kiszáradáshoz vezet. Mindemellett abban az időben az orvosi kezelések zömét az Ellentétek Törvényére alapozták. Ez a törvény azt állította, hogy egy betegséget olyan szerrel kell kezelni, amely egészséges embernél ellentétes hatásokat képes kiváltani. Egy példa az Ellentétek Törvényén alapuló kezelésre: a hasmenés megszüntetése alumínium hidroxiddal, amely székrekedést okoz.
RÓMAI HATÁSOK
A Kr.u. időkben, egészen az 5. századig, a rómaiak nagy lépéseket tettek az orvoslás fejlődésében. A gyógyszerkönyveket számos gyógynövénnyel egészítették ki, és egyre nagyobb hangsúlyt helyeztek a megelőző orvoslás fontosságára, a közegészségügy javításával. A római orvosok, főként Celsus, Galenus és Dioscorides, gyarapították az emberi test felépítésére és működésére vonatkozó ismereteket. Hippocrates elméletét azonban, miszerint a hasonló a hasonlót gyógyítja, illetve a személyre szabott gyógyszer felírásra vonatkozó elképzeléseit, teljes mértékben figyelmen kívül hagyták. Az európai Sötét Középkorban, a római birodalom bukása után az orvoslás kevéssé fejlődött. Európában az orvosi kutatások csak a 16. századtól folytatódtak a haladás szolgálatában.
ÚJ GONDOLATOK
A svájci orvos, Paracelsus (1493-1541) munkái nyomán kötötték a betegségeket külső tényezőkhöz, mint pl. a fertőzött élelmiszer és víz. Paracelsus egyik legnagyobb vívmánya a modern vegytan alapjainak lerakása volt: sokkal inkább a gyakorlati kísérletezésre összpontosított, mintsem az alkímiára, amely azt kutatta, hogy miként lehet átváltoztatni a közönséges fémeket drágafémekké. Úgy vélte, hogy a növényeknek és fémeknek olyan aktív alkotóelemeik vannak, amelyek alkalmasak betegségek gyógyítására. Ezt a meggyőződést részben arra alapozta, hogy egy növény külső megjelenése utalhat a betegségre, a melyet gyógyítani képes. Ez az elmélet szignatúratan név alatt vált ismerté. Például, a Chelidonium majust (vérehulló fecskefű) máj- és epebetegségek gyógyításában használták, mivel a növény sárga nedve úgy nézett ki, mint az epe. Paracelsus azt is vallotta, hogy egy mérgező anyag, amely valamilyen betegséget okoz, képes meggyógyítani is ezt a betegséget, amennyiben kis adagokban alkalmazzák, és hogy az orvosnak figyelembe kell vennie a szervezet természetes öngyógyító képességét. A “hasonlót a hasonlóval” gyógyítási elv újból szószólóra talált, de a Paracelsust követő orvosok elutasították azt. Ez az elv nem terjedt el további 300 évig, a homeopátia megalapozásáig. A 16. és 19. század között, az orvosi tudásanyag egyenletes ütemben gyarapodott. Ennek ellenére a lakosság általános egészségi állapota lassacskán romlott, mivel sokan túlzsúfolt, szennyezett ipari városokba költöztek és a közegészségügy színvonala csökkent. Az orvosi tevékenység egyre kíméletlenebbé vált, számos orvos alkalmazta a gyógyításban az érvágást és az erőteljes hashajtást. Egyre jobban elterjedtek a rendkívül mérgező anyagokkal történő kezelések, mint pl. az arzén, ólom és bizmut, amelyek gyakran megrövidítették a beteg életét. Mindezek ellenpólusaként jött létre a homeopátia.
HAHNEMANN MUNKÁSSÁGA
Samuel Hahnemann (1755-1843)Hahnemann 1755-ben született egy meisseni porcelánfestő második fiaként. Csenevész, beteges, de nagyon intelligens gyermek volt. Nagyon korán megtanult több nyelvet és a botanika iránt is érdeklődött.
A hétéves háború miatt a meisseni porcelánipar tönkrement és ezáltal a kis Samuel családja is, ezért kénytelen volt ott hagyni az iskolát, hogy dolgozhasson. Annak ellenére, hogy a család nem tudta fizetni iskoláztatását, tanárai folytatták tanítását, mert tisztában voltak fantasztikus értelmi képességeivel. 1775-ben kezdte el orvosi tanulmányait a lipcsei Egyetemen. Egyetemi évei alatt, hogy eltartsa magát, angolt és németet tanított, és görög illetve angol szövegeket fordított le németre. 1776-ban Bécsbe ment át, mivel Lipcsében hiányolta a gyakorlati klinikai oktatást.Itt Hahnemann Dr. Quarin kezei alatt dolgozott, aki Mária Terézia személyi orvosa volt, Hahnemann elkísérhette őt, amikor meglátogatta híres és gazdag betegeit. Így történt, hogy bemutatták őt a gazdag Brukenthal bárónak, aki alkalmazta erdélyi otthonában könyvtáros, házitanító és háziorvosi minőségben. Két évig dolgozott a bárónál, ezalatt folytatta kémiai és botanikai tanulmányait és gyarapította irodalmi ismereteit, valamint idegen nyelvtudását. Ezután Erlangenben folytatta orvosi tanulmányait, amelyeket 1779-ben, 24 éves korában fejezett be. 1780-ban kezdte el orvosi praxisát. Bár Hahnemann főként orvosként tevékenykedett, jövedelmét orvosi és kémiai cikkek, és könyvek írásával egészítette ki. Ezekben az írásokban tiltakozott a korabeli kíméletlen orvosi gyakorlat, különösképpen az érvágás, erős hashajtás valamint a drasztikus gyógyszeradagok ellen, amelyek gyakran félelmetes melléhatásokkal jártak. A közegészségügy javítása mellett érvelt és hangoztatta az ésszerű táplálkozás, a friss levegő, a testmozgás és a tágasabb lakótér fontosságát. Egy olyan időszakban, amikor a túlzsúfoltság megszokott volt és a higiénés színvonal alacsony, rendszeres mosakodást és az ágynemű tisztántartását javasolta. Hahnemann egyre inkább kiábrándult a hagyományos orvosi gyakorlatból, ezért végül abbahagyta az orvosi ténykedést és fordítói munkát vállalt. 1782-ben elvette egy gyógyszerész nevelt lányát Henrietta Küchler-t, aki mellett élete következő 48 évét eltöltötte. Kilenc gyermekük született és Hahnemann folytatta a cikkek írását és orvosi szövegek, és könyvek fordítását, hogy eltartsa népes családját.
AZ ELSŐ GYÓGYSZERVIZSGÁLAT
1790-ben miközben Dr. William Cullen Értekezés a Materia Medica-ról című könyvét fordította, Hahnemann rábukkant egy, a kínafakéregről szóló olyan szakaszra, amely később megváltoztatta a saját, és világszerte számos ember életét. Könyvében Cullen azt állította, hogy a kínafakéreg tisztításából származó kinin, összehúzó hatása révén alkalmas a malária gyógyítására. Ezt a kijelentést Hahnemann értelmetlennek találta, mert vegyészként, tisztában volt azzal, hogy létezett számos sokkal erőteljesebb összehúzó hatású szer, amelyek ennek ellenére hatástalanok voltak maláriában. Úgy döntött, hogy további tanulmányokat végez ezzel kapcsolatban. Néhány napig szedte a kinint, és nagyon részletesen feljegyezte a szervezete reakcióit. A legnagyobb megdöbbenésére fokozatosan kialakultak nála a malária tünetei, annak ellenére, hogy azidőtájt nem volt maláriás. A tünetek mindig visszatértek, akárhányszor bevett egy újabb adag kinint, és néhány órán keresztül tartottak. Ha nem vett be kinint, nem voltak tünetei. Azon tűnődött, hogy vajon ez-e az oka annak, hogy a kinin gyógyítja a maláriát? Hogy próbára tegye elméletét, megismételte a kinin adagolását közeli ismerősein, nagy részletességgel jegyezve fel a reakciókat. Ezt az eljárást “gyógyszervizsgálatnak” nevezte. Aztán megismételte az eljárást egyéb, gyógyszerként használatos anyagokkal, mint pl. az arzén és a belladonna. Ezeket a gyógyszervizsgálatokat szigorú feltételek mellett végezték, és a vizsgálati alany, nem ehetett vagy ihatott, semmi olyat, ami összezavarhatta volna az eredményeket, mint pl. az alkohol, tea és kávé, valamint sós és fűszeres ételek. Hahnemann azt tapasztalta, hogy a gyógyszervizsgálati alanyok válaszreakciója különböző volt; néhányuknál kevés és enyhe tünetet váltott ki az anyag, míg mások erőteljesen reagáltak, változatos tüneteket produkálva. Azokat a tüneteket, amelyek általánosan jelentkeztek egy anyag bevétele után elsődleges-, azaz kulcstüneteknek nevezte. A másodlagos tünetek kevésbé voltak általánosak, a harmadlagos tünetek pedig ritkák, vagy csak egy-egy egyénre voltak jellemzőek. A tünetek összessége alkotta “a gyógyszerképet”, minden egyes vizsgált szer esetében. Hahnemann folytatta kísérleteit és gyógyszervizsgálatait számos természetes eredetű anyaggal. Újra felfedezte a “hasonlót a hasonlóval” gyógyítási elvet és munkássága megalapozta egy új orvoslási rendszer kialakulását. A különböző anyagokkal, hat éven keresztül végzett gyógyszervizsgálatokból Hahnemann rengeteg információt gyűjtött össze a szerek hatására vonatkozóan. Az alapos kutatások és az összeállított “gyógyszerképek”-ből kiindulva Hahnemann elkezdte munkájának következő szakaszát: kipróbálta a szereket betegeken, hogy megítélhesse hatékonyságukat. Mielőtt elkezdte volna a szer kipróbálását, fizikálisan megvizsgálta és alaposan kikérdezte a betegeket, tüneteikről, a panaszaikat enyhítő vagy súlyosbító tényezőkről, általános egészségi állapotukról, életmódjukról, és életszemléletükről. Feljegyezve ezeket a részleteket Hahnemann minden betegnél egy úgynevezett “tüneti képet” állított fel. Ezek után összehasonlította minden beteg egyéni tüneti képét a különböző szerek gyógyszerképével. Azt a szert javasolta, amelyik a leginkább illeszkedett a beteg tüneteihez. Azt tapasztalta, hogy minél pontosabb az átfedés, annál sikeresebb a kezelés.
ÚJ ORVOSI ELVEK
Mindezek alapján Hahnemann gyanította, hogy valójában egy új gyógyítási rendszert fedezett fel, amelyben a betegség tüneteihez hasonló gyógyszerképpel bíró szer valamilyen módon megsemmisíti a betegséget, helyreállítva a páciens egészségét. Ezt a jelenséget similia similibus curentur, vagy “hasonló a hasonlót gyógyítja” kifejezéssel írta le. Ez a homeopátia első és legfontosabb szabálya. 1796-ban megjelent Hahnemann első, az új gyógyítási rendszerről szóló munkája: Egy új elv a gyógyszerek gyógyító erejének megállapítására és az előbbi elv alátámasztását szolgáló néhány vizsgálat. Ebben a következőket állította: “A gyógyítónak utánoznia kell a Természetet, amely néha meggyógyít egy krónikus betegséget, egy másik járulékos betegség által. A gyógyítandó betegségben, különösképpen ha krónikus betegségről van szó, a gyógyítónak olyan szert kell alkalmaznia, amely képes kiváltani egy másik, művileg létrehozott betegséget, amely a lehető legjobban hasonlít a kezelendő betegséghez, és ez utóbbi meg fog gyógyulni.” Ezt a gyógyítási elvet, Hahnemann “homeopátiának” nevezte el, a görög homeo (hasonló) és pathos (szenvedés) szavakból kiindulva. 1810-ben a homeopátia elveit a Racionális orvoslás Organonja című könyvében rendszerezte. 1812-ben a napóleoni háború elérte Lipcsét, és ennek következményeként egy tífuszjárvány is kitört. Huszonhat homeopátiás szerrel felszerelkezve, Hahnemann figyelemreméltó eredményeket ért el a tífusz kezelésében., a 180 általa kezelt tífuszos beteg közül csak ketten haltak meg. 1815 után Hahnemannt egyre több lelkes követő vette körül, ekkor hozta létre a Prover-ek egyesületét, amely tagjai rendszeresen végeztek provingokat, és feljegyezték a tüneteket. Ezekre a kísérletekre alapozva írta meg, az 1811-1821 között megjelent Materia Medica Pura című könyvét, hat kötetben. 1819-ig viszonylagos nyugalomban telt Hahnemann élete Lipcsében, azonban ezt követően néhány lipcsei orvos és gyógyszerész beperelték, hogy megakadályozzák saját gyógyító rendszerének terjesztését. Annak ellenére, hogy számos gazdag és híres embert kezelt sikeresen Hahnemann elvesztette a pert, és 1821-ben feladta orvosi praxisát és egyetemi állását és elköltözött Lipcséből, Kothenbe, ahol Ferdinand főherceg támogatásának köszönhetően, eltöltött 14 viszonylagosan nyugodt évet.1822-ben a főherceg hivatalos udvari orvosa lett, felesége és lányai segítségével heti hat napos rendelést tartott fenn. Ezen évek alatt legnagyobb munkáján dolgozott: “Krónikus betegségek, azok sajátságos természete és homeopátiás kezelése”. Ez 1828-ban jelent meg először Drezdában, 1839-re öt kötetes lett. Ebben a könyvben tárgyalja először a miazmák kérdését. 1830-ban meghalt szeretett felesége. 1834-ben ismerkedett meg egy ifjú francia művésznővel, Melanie D’Hervilly-vel, aki majd 50 évvel volt fiatalabb nála és a felesége lett végül. Melanie elvitte magával Párizsba, ahol senki nem üldözte , nagyon tisztelték, sok tanítványa és betege volt és ahol együtt dolgoztak Ott is halt meg 1843-ban 88 éves korában, a Per Lachaise temetőben temették el.
HAHNEMANN KÖVETŐI
19. század folyamán Hahnemann filozófiája szélsebesen elterjedt Németországból Európán át, Ázsiában és Amerikában. Bár az orvosi szakmában sokan voltak, akik vitatták Hahnemann gondolatait, a homeopátia számos országban mégis bevezetésre került, és hírneve nőttön-nőtt. 1831-ben, Közép Európában volt egy kolera járvány. A betegség kezelésére Hahnemann a homeopátiás Camphort alkalmazta. Ahol ezt a szert alkalmazták, ott nagyon jó eredményeket értek el. Hahnemann azt is javasolta, hogy a fertőzötteket különítsék el. Ismételten bebizonyosodott, hogy Hahnemann megelőzte korát. Hahnemann egyik követője, Dr. Frederick Foster Hervey Quin, egyike volt azoknak, akiket a Camphor gyógyított ki a kolerából. Egy ideje már érdeklődött a homeopátia iránt és sikeres gyógyulása annyira megerősítette benne a homeopátia iránti tiszteletet, hogy 1832-ben elindította homeopátiás rendelését Londonban, ahol később 1849-ben megalapította az első homeopátiás kórházat is. Az 1854-es kolera járvány lehetővé tette Dr. Quin számára, hogy újból megtapasztalja a homeopátia sikerességét. A londoni homeopátiás kórházban, a kolerában elhunytak számának aránya kb. 30%-al volt kevesebb, mint a többi kórházban. Ennek ellenére ezeket az eredményeket csak országgyűlési beavatkozás hatására hozták nyilvánosságra. Egy hivatalos beszámolóban, az Egészségügyi felügyelő azt mondta: “Ha az Isten úgy akarná, hogy kolerás legyek, homeopátiás orvos kezei közé szeretnék kerülni.”.
HERING ÉS KENT HATÁSA
Az Egyesült Államokban a homeopátiát az 1820-as években vezették be, és rövid időn belül számos követője lett. Dr. Constantine Hering (1800-1880) és Dr. James Tyler Kent (1849-1916) két jeles amerikai homeopata volt, akik folytatták Hahnemann gyógyszervizsgálati munkáját és számos új gondolatot, és gyakorlati fogást vezettek be a homeopátiába. Dr. Hering a gyógyulásról szóló törvényeket hagyta örökségül. Ezek megmagyarázzák, hogy miként megy végbe a gyógyulás a homeopátiában. A gyógyulásnak három alaptörvénye van: a tünetek felülről lefelé, belülről kifelé és a fontosabb szervektől a kevésbé fontosabbak irányába vándorolnak. Hering szerint a gyógyulás a tünetek megjelenésének fordított sorrendjében történik. Például, egy beteg általában először érzelmileg érzi jobban magát, mielőtt még eltűnnének a testi tünetek. Dr. Kent megfigyelte, hogy bizonyos típusú emberek erősebben reagáltak bizonyos szerekre, mint másokra. Ebből arra következtetett, hogy hasonló testfelépítésű és személyiségű emberek hasonló típusú betegségekre hajlamosak. Ez volt elméletének alapja, miszerint a homeopátiás gyógyszerek felírásánál az egyén érzelmi beállítottságát és külső megjelenését is figyelembe kell venni, a testi tünetei mellett. Az embereket “alkati típusok” szerint csoportosította. Például, a Natrum muriaticum típus körte alakú, sötétebb bőrű, igényes, nem enged közel magához senkit, szereti a sót és székrekedésre hajlamos. A magas potenciájú szereket a beteg alkati típusának és testi tüneteinek figyelembevételével írták fel; ez a módszer klasszikus homeopátia néven terjedt el.
MAGAS POTENCIÁK SZEMBEN AZ ALACSONY POTENCIÁKKAL
A 19. század vége felé Richard Hughes, angol homeopata (1836-1902), megkérdőjelezte a magas potenciák alkati tényezők alapján történő felírását, és kitartott amellett, hogy a diagnózis felállításához csak a kórjelző adatokat kell felhasználni. Szót emelt az alacsony potenciák alkalmazása mellett is. Ez a nézeteltérés, a magas potenciákat alkalmazó, az egyén érzelmi jellegzetességeit és testi tüneteit egyaránt figyelembe vevő Kent követők, és a testi tünetek alapján alacsony potenciákat felíró Hughes követők között, szakadáshoz vezetett a homeopátiában. A gyakorlati alkalmazással kapcsolatos nézetek megosztottsága miatt, a homeopátia, bár erős riválisa lett a hagyományos orvoslásnak, mégis gyengébb helyzetben volt vele szemben és az 1920-as évekre elnyomás alá került. Azóta azonban a homeopátia világszerte újjáéledt és különösen a klasszikus homeopátia alkalmazása széles körben elismerté vált, úgy a homeopaták, mint az ortodox orvosok körében.
A HOMEOPÁTIA MAI HELYZETE
A világ legnagyobb részén teljesen egyenértékű a homeopátia pl. London legnagyobb kórháza , a London Royal Hospital , homeopátiás kórház. A kanadai hoki csapatnak is homeopata sportorvosa van . Németországban, Hollandiában, Franciaországban, Skandináviában, Angliában megoldott az egyetemi oktatás. Az Európa Parlament és az Európai Unió bizottságai vizsgálataik során arra a megállapításra jutottak, hogy az úgynevezett komplementer gyógymódok közül a hagyományos kínai orvoslás, az ayurvéda és a homeopátia az, ami emberek sokaságát vonzza. Például Németországban és Hollandiában az alapellátásban dolgozó orvosoknak mintegy 2/3-a rendszeresen használ homeopátiás gyógyszereket és a betegek 50-60 %-a fordul elsőként a kiegészítő gyógymódokhoz. A Társadalombiztosítók nagyon kevés helyen, de a magánbiztosítók szinte miden országban támogatják a homeopátiás gyógymódot. 1996-ban egy görög homeopata , Georgios Vithoulkas alternatív Nobel-díjat kapott.